Tove Jansson: A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kalamáli, aki a tengerben mosta a nagy rongyszőnyegét. Szappannal és kefével súrolta, egészen a kék csíkig, és aztán várt minden hetedik hullámig, amely éppen jókor érkezett, hogy leöblítse a szappanhabot. Majd tovább mosta a következő kék csíkig, a nap melengette a hátát, lábát bedugta az átlátszó vízbe, és súrolt és súrolt.
Szelíd, csendes nyári nap volt, éppen rongyszőnyegmosásra való. A hullámok lomhán és álmosítóan közeledtek, és Kalamáli piros sapkája körül néhány dongó zümmögött, mert azt hitték róla, hogy virág.
Zümmögjetek csak! - gondolta Kalamáli komoran. – Tudom én, hogy mi lesz ebből! Az ilyen békés nap balszerencsét jelent.
Elérkezett az utolsó kék csíkig, hagyta, hogy a hetedik hullám átcsobogjon rajta, majd az egész szőnyeget bevonszolta a tengerbe, hogy kiöblítse.
A víz alatt a szikla sima és vöröses volt, a napsugarak ide-oda táncoltak rajta, és Kalamálinak mind a tíz lábujját bearanyozták. Kalamáli a gondolataiba mélyedt. Valójában be kéne szereznie egy narancssárga kalapot, vagy a régi kalap karimájára kéne napsugarakat hímeznie. Aranyfonállal. De természetesen ezek nem lennének olyanok, mint az igaziak, hiszen nem tudnának mozogni. És különben is, mit kezdene egy új kalappal a veszély pillanatában? El lehet pusztulni a régiben is…
Kalamáli kihúzta a szőnyeget a partra, és rádobta egy sziklára. Aztán dühödten elkezdett ugrálni rajta, hogy kinyomkodja belőle a vizet.
Túl szép az idő, ez természetellenes. Valaminek történnie kell. Érezte. Valahol a látóhatár mögött már gyülekezett valami sötét és félelmetes, sűrűsödött és közelgett egyre gyorsabban, gyorsabban…

Róma, Róma, Róma

Menthetetlenül szerelmes vagyok. Hogy mibe, azt pontosan nem tudnám megmondani. Rómába? Ebbe a csodás és különleges városba, ahol láthatod a mocskot és a fenséges pompát is egyszerre.

A tanulásba? Amikor az a munkád, hogy térkép alapján vándorolsz templomról templomra, vadászod a korai mozaikokat és fotózod a régi graffitiket (én találtam egyet 1850-ből a Santa Maria Maggiore-ben) és a festett fa mennyezeteket.

A szabadságba? Abba az eszméletlen szabadságba, hogy egy hétig nincs más csak te és a tanulás?

Nem tudom. Róma átölelt, felszabadított és bekúszott az életembe örökre.

Csodálatos nyolc nap volt, minden nehézséggel együtt. Alig várom, hogy a családomnak is megmutathassam, hogy elmenjünk a Forum Romanumra együtt, hogy megnézzük éjszaka a Colosseumot, és az Angyalvárról nézzünk le a Szent Péter térre.