Csak nézem a szemközti függönyt,

találgatom vajon miből lehet. Sötétkék és papírszerű. Fázom, de sajnos nem tudom felvenni a pulóverem, mert benne van a branül már a könyökhajlatomban, nem akarom lökdösni.


A mellettem lévő fotelba új beteg érkezik. Pontosan kettő és fél órája várok a kórház sürgősségi osztályán. Behoztak, mert nem kaptam levegőt annyira durván begörcsöltem.


Először a külső betegfelvételen fogadtak a (nagyon mogorva) nővérkék. Kedvességgel sem tudtam mosolyt csalni az arcukra. A kinti váró műanyag székei kemények és hidegek. Vettek vért, kaptam piros karszalagot (pirosat mert van gyógyszerallergiám) és vártam egy darabig. Behoztak egy csodaszép lányt, ugrált, fetrengett a fájdalomtól. Kapott oxigént. Mikor éppen nem fájt neki se annyira, meg nekem se annyira, akkor beszélgettünk pár szót. Mondta, hogy "itt kint mindig taplók a kínai nővérkék", sajnos ő már visszajáró beteg itt.


Na, de legalább egy ideje már átjöhettem a meleg váróba.


Itt vannak a papír (vagy milyen) függönnyel elkerített ágyak. Akinek nem jut ilyen - mint nekem -, az meg ül a nagyon kényelmes zöld fotelekben.


Egy idősebb úr mellettem nagyon rosszul van. A felesége próbálja tartani benne a lelket. Patakokban folyik a víz róla. Basszus hol a nővérke, a doki vagy valaki? Mindketten kétségbe vannak esve. Végre jön érte egy orvos.


A függöny mögül - amit éppen bámulok -, hirtelen kiabálás és sikoltozás hallatszik. Kiszalad a nővérke egy másik műszerért, nem akarom hallani mit csinálnak bent a pácienssel, de ez szinte lehetetlen ilyen körülmények között.


A váróban van még egy fekete srác, tiszta fehér (porvédelmi, vegyvédelmi, munkás? valamilyen fura anyagú) kezeslábasban, a feje a kapucniban. Három idegenrendész vigyáz rá. Éjfélkor leváltják őket. A következő csapat kissé lazább mint az előző volt. Közöttük nincs nyomozó, ők csak felvigyáznak.


Az új beteg aki leült mellém egy idősebb, erősen túlsúlyos úr, nagyon rosszul van ő is.


Pár perc múlva bevágtat az italautomatához egy, az előbb még igencsak csendes páciens. Részeg. Kegyetlenül. Seggmutogatós hálóingben korzózik, miközben nagyon vígan van.


A külső részen egy idős bácsi kiabál. Nincs meg a hallókészüléke, semmit nem hall.


Három és fél óra telt el mióta behoztak. Azóta három fájdalomhullám zúzott végig rajtam. Végre jön egy doki. Kikérdez. Alaposan. Ma már harmadszorra mondom el részletesen, hogy mi történt.


Megnézi a teszteredményeimet, örül neki. Szépen vagyunk. Azt mondja, várjuk ki a műtét időpontját, addig meg legyen csuriban a kezünk (fingers crossed), hogy ne kelljen megint behozniuk. Végezetül kapok egy halom gyógyszert és egy műtéti időpontot.


Hajnali fél kettő, nagyon hideg van kint. A taxit várom. Kicsit félek, a zsúfolt sürgősségi után a kihalt parkoló mellett... Fáradt vagyok.


Nemsokára itt a kocsi, belegyalogolok egy térdig érő pocsolyába. Hm... meg sem lepődöm. A taxis srí-lankai. Megbeszéljük, hogy milyen hideg van itt nyáron és milyen károsak a légkondicionáló berendezések. A kocsink előtt átszalad egy róka. Hatalmas, csodaszép, a pláza kereskedelmi bejáratához megy (ott vannak kukák).


Lassítunk, hogy nehogy elcsapjuk.


A házunkban már mindenhol sötét van, a mobilommal világítok a bejárati ajtónkig. Mashu még ébren vár. A gyerekek nagyon meg voltak ijedve - főleg Csongor, ő attól félt, hogy engem is megszúrnak majd a kórházban mint őt és nekem is úgy fog fájni -, de azért el tudtak aludni időben.


Megnézem őket és mérhetetlenül boldog vagyok, hogy reggel én ébreszthetem őket.